Árulkodó színek - A magyar népmûvészet

Miben különbözik a népdal a többi énektõl, a népmûvészet a képzõ- vagy iparmûvészettõl? A válasz egyszerû: mindkettõ a népi gondolkodásmódot, képzeletvilágot tükrözi. A magyar nép tárgyi kultúrája a paraszti élet évszázadai alatt alakult ki. A ma kuriózumnak számító népi díszítésû tárgyak régen - bár mûvészi igényességgel készültek - a mindennapi élet kellékei voltak, az eszközök díszítése teljesen összhangban van formájukkal és anyagukkal. A magyar népmûvészetrõl mint egységes egészrõl szokás beszélni, pedig ahány tájegység, annyiféle motívum és jelentés alakult ki a díszítõmûvészetben. A palócok egyszerû szõtteseket készítettek, a sárközi asszonyok viszont míves szövésükrõl voltak híresek. A kalocsai tarka-barka hímzésektõl nem nehéz megkülönböztetni a matyó, a múlt század közepéig zömmel kék-piros fonallal kivarrt motívumokat. A geometrikus mintájú tárgyak a múltról gondolkodtatnak el, a domború, vidám jeleneteket ábrázoló faragványok a dunántúli pásztorok faragómûvészetébõl erednek. Minden motívumnak és színnek megvan a maga jelentése. A legrégebbi hímzéseken és szõtteseken egyetlen szín, a piros szerepelt, amely elsõsorban az öröm és a lelkesedés, az ünnepi hangulat kifejezõje. A piros színnek véderõt tulajdonítottak a múltban: az élethez, a vérhez, az életet adó vagy pusztító tûzhöz, a fényhez kapcsolták, és piros színnel védték a csecsemõt a rontás, a szemmel verés ellen. A népviseletben a menyasszonyok és a fiatalasszonyok piros fõkötõje vagy fejdísze az egészséget, a fiatalságot fejezi ki. A fehér a tisztaság, az ártatlanság kifejezõje, de Dél-Somogyban például az öregségre, a sápadtságra is utal, ezért a gyász színe is.

A kék és a zöld színeket szintén az öregedéssel hozzák kapcsolatba, viselõi többnyire nem fiatal asszonyok. A sötétkék ugyancsak az öregség színe, jelentése pedig a bölcsesség, józanság, békeszeretet, a világgal való megbékélés. A magyarországi német nemzetiségek népi díszítésében fontos a sötétkék-fehér színkombináció, amely a nyugalomra, a hasznosságra utal. A középzöld pedig a tavasz, a bizakodás, a megújulás jele a népmûvészetben: a tavaszi zöld lombos ágnak is termékenységvarázsló jelentést tulajdonítottak. Gyakori a zöld kerámia és bútor, illetve a szabadban élõ pásztorok jelképe is a zöld volt. A sárga a perzselõ nap színe, tehát hervadást, elmúlást jelent, és nem túl népszerû a díszítésekben. A fekete a gyász jele, bár a palócoknál, Hollókõn például az ünnepi ágyhuzat színe is. Az elsõ világháború elõtt azonban az ország legtöbb vidékén a menyasszonyi ruha is fekete volt. A népi díszítõmûvészet a 19. század közepén kezdett tarkává válni. Az egykor mindössze fehér, fekete, piros és kék pamutfonalakat használó kalocsai hímzés ma már huszonkétféle színárnyalatot használ. A ma újra virágkorát élõ népmûvészettel szinte mindenütt találkozhatunk. A népi alkotások legrangosabb seregszemléje minden bizonnyal a Mesterségek Ünnepe, amelyet minden évben augusztus 16-20. között rendeznek meg a budai Várban. A csak zsûrizett termékek vásárán szinte minden kézmûves szakma képviselteti magát, és nemcsak vásárolni, hanem a mesterségekbe "beletanulni" is lehet. Kipróbálható a szövés, az agyagozás, a tojásfestés, sõt, a patkókészítés, a kosárfonás is.