Abban mindannyian egyetérthetünk, hogy a cipõ sokkal több, mint kiegészítõ. Kezdeti funkcióján, az idõjárás és a környezeti hatások elleni védelmen túl, már az emberiség korai történelme során többletjelentés kapcsolódott hozzá. Meghatározta viselõje nemét, korát, etnikai hovatartozását és társadalmi helyzetét. Gyakran törvények határozták meg, kit milyen cipõ illet. A cipõ a mai napig státusszimbólum, és rendkívül fontos divatkellék. Ma már minden évszak más trendet diktál, ezért egy magára valamit is adó nõnek tucatnyi lábbelije van, de nem ritka a százas nagyságrendû gyûjtemény sem.
Õseink eleinte fûbõl, lombból vagy nagyobb levelekbõl készítettek lábvédõt maguknak és vesszõvel erõsítették a lábukra. Késõbb megjelentek az állatbõrbõl készült mokaszinok. A lovasnépek hamar rászoktak a csizma viselésére, melynek kunkorodó hegyes orra és sarka is volt, ami megkönnyítette a láb kengyelbe bújtatását és helyben tartását (gondoljunk csak a mai cowboy csizmákra). A meleg éghajlaton élõ egyiptomiak, görögök és rómaiak azonban szandált, illetve sarut hordtak.
Többszáz éve megfigyelhetõ jelenség, hogy a divathóbortok elképesztõ megoldásokra ragadtatják a lábbelik készítõit, és a kényelmetlenségek eltûrésére a viselõit. Ilyen volt például a cipõ orrának fokozatos „növekedése”. Minél hosszabb orrú cipõje volt valakinek, annál magasabb rangú volt. Természetesen a királyé volt a leghosszabb cipõorr. A 14. század végén Szép Fülöp francia király törvényben mondta ki, hogy csak a fõurak viselhetnek 60 centis cipõt; a kisnemest csak egy láb hosszúság illeti meg, a közember pedig csak féllábnyi kunkorodást viselhet. (Ezzel szemben Kínában a nõk lábát gyermekkorban elkötötték, hogy minél kisebb maradjon. Az apró lábak és aprócska cipellõk a férfiak szemében gyönyörûek voltak, a nõk tipegõ járása pedig igézõ. Sajnos ez egész életükön át rengeteg fájdalommal járt.)
A 16. században megjelentek a magas talpú cipõk. Kezdetben abból a célból, hogy megóvják viselõjük lábát az utcákat akkoriban elborító szeméttõl és sártól. Aztán a nõk kezdtek rájönni arra, hogy testük ilyenfajta megemelése több elõnnyel is jár. Magasítja, hosszítja termetüket, és ezáltal felsõbb rendûnek is tetszettek tõle. A források tanúsága szerint, Velencében e talp mérete, ami zoccoli néven terjedt el, elérte a 12-15 hüvelyknyi magasságot (30-37, 5 cm)! Az ormótlan magas talp egyre kecsesedett, nõiesedett és elérte azt a szintet, amikor már magas sarokról beszélhetünk. A barokk kor beköszöntével megjelent a cipellõ, hegyes orral és karcsúsított sarokkal. A cipellõk orrára díszként pedig természetesen a kor elvárásainak megfelelõen szalagok, mûvirágok, csatok kerültek. Férfiaknál gyakorlatilag ugyanez volt a módi, de a cipellõ mellett megjelent a csizma is a porondon, méghozzá roggyantott szárral.
Mára a cipõdivat közel sem homogén: mindenki megtalálhatja az igényeinek, ízlésének és a pénztárcájának leginkább megfelelõ darabot. Ma már minden alkalomhoz más típusú cipõ dukál: mást hordunk munkába, sportoláshoz és különleges alkalmakkor. A cipõnek a ruhánkkal, táskánkkal és a többi kiegészítõvel is összhangban kell lennie.
