2005 - március

Három ország Duna-tája

Barangolás a folyó völgyében Pozsony, Baja és a Duna-delta érintésével

A németországi Fekete-erdőben kis forrásként tör a felszínre, majd hatalmas folyóvá duzzadva halad végig Európa számos országán. Ausztriában, Szlovákiában és Magyarországon fővárosok páratlanul szép panorámáját adja, a szlovák-magyar határon található Szigetközben ágakra bomolva, lassan hömpölyög a tájon, majd Visegrádnál hegyek közé szorulva zúdul alá. Amerre csak halad a Duna, uralja a vidéket, meghatározza az ott élők mindennapjait, szokásait, ételeit. Pozsonyban vár magasodik fölé, Baján híres halászlevet készítenek halaiból, Romániában a Duna-delta pedig a Világörökség része és Európa egyik máig szinte érintetlen természeti környezete. Három ország, három állomás, három kultúra a mindig változatos és lenyűgöző Duna-tájból.

Pozsonyi séta

Blava, ahogy a szlovákok nevezik Pozsonyt (Bratislava, Pressburg), csinos és hangulatos kis város, teljesen felújított történelmi negyeddel, sétálóutcákkal, kávéházakkal, kulturális csemegékkel. Már a kőkorszakban éltek itt emberek. Az 1. században a rómaiak telepedtek le, később a frank és az avar birodalomhoz is tartozott a terület. A szlávok a 7.-8. században érkeztek. A város nevét bajor telepesektől kapta, akik Preslawaspurchnak nevezték el a Vratislav morva herceg által itt emelt várat. Preslawaspurchból aztán Pressburg, majd a szlovákok által 1920-ig használt Prespork lett, végül Csehszlovákia megalakulása után Bratislava. A magyarok egy egykori várispánról Pozsonynak nevezték el, és ebből ered a latin Posonium is. 

Pozsony fontos szerepet játszott a magyar történelemben: a 10. századtól Magyarország északnyugati határszakaszának egyik védőbástyája volt a Vratislav által emelt vár. A város mintegy háromszáz éven át magyar királyi koronázóhely, valamint az országgyűlések, az úgynevezett pozsonyi diéták helyszíne volt. Még fővárosi rangra is emelkedett: a törököktől elszenvedett 1526-os mohácsi vereség után, 1931. és 1784. között volt Magyarország elsőszámú városa, az országgyűlés pedig 1848-ig itt ülésezett. Az Osztrák-Magyar Monarchia felbomlása után, 1918-ban Pozsony a frissen alakult Csehszlovákia része – Prága után második városa – lett. Szlovákia és Csehország 1993-as szétválása után fővárosi rangot nyert.

A Pozsonyba látogató monarchia-korabeli hangulatba csöppen. A történelmi belvárosban egymást érik a hangulatos kis terek, a nevezetes épületek. A múlt emlékei érdekesen keverednek a modern város elemeivel: például néhány mulatságos köztéri szoborral, köztük egy földből kikandikáló szerelő fejével… A Pozsony-képet azonban a Duna és a föléje magasodó Vratislav-vár uralja. A hatalmas, négyszög alaprajzú, négytornyú tömb nemcsak turisztikai látványosság, hanem kiváló kilátóhely is. Az épületen jól megfigyelhetők a különböző korok építészeti stílusai – kezdve a késő barokk formáktól a barokk jellemzőkig. A várban kapott helyet a Szlovák Nemzeti Gyűjtemény.

A város mindennapi életének, működésének elválaszthatatlan része a Duna. A Pozsonynak kiváló megközelíthetőséget és páratlan panorámát biztosító folyó egykor a város élelmezésében is fontos szerepet játszott: a Vár alatti meredek kis utcácskák között találjuk a volt Hal-teret, ahol régen a Dunából kifogott halakat árusították. A téren látható Pozsony egyik építészeti remeke, az alapvetően gótikus stílusú Szent Márton-székesegyház, amelynek – két évszázados építésének okán – épületegyüttesébe reneszánsz elemek is keveredtek. A székesegyház tornyát díszítő aranyozott királyi korona arra emlékeztet, hogy itt koronázták a magyar királyokat. Pozsony Főterén (Hlavné námestie) található a Muzeum feliratot viselő Városháza, amelynek 16. századi, árkádos loggiákkal díszített belső udvara külön figyelmet érdemel. A Pozsonyba látogató nem hagyhatja ki a műemlékekben gazdag Mihalska ulicát, a város egyik legszebb sétálóutcáját, ahol a régi város egyetlen megmaradt kapuja, a Mihály-kapu áll.

Baja, az ízek és a vizek városa

Budapesttől 160 km-re délre, a Duna és a Sugovica holtág partján, a gemenci ártéri erdő védett növény- és állatvilágával körülvéve épült Baja. Mintegy negyvenezer lakosával évszázadok óta a magyar, a német, a szerb és a horvát nemzetiségek békés otthona. Ezt a sokszínűséget őrzik a helyi épületek, hagyományok és családnevek is. Baja főbb látnivalói közé tartozik a mediterrán hangulatú Szentháromság tér és az itt álló neoreneszánsz Városháza, a Szent Miklós görögkeleti Plébániatemplom, a Bunyevác Tájház, és a könyvtárként működő klasszicista Zsinagóga.

A város történetében a honfoglalás korától kezdve meghatározó a Duna. Évszázadokig a víz volt a kereskedelem fő útvonala, és a megélhetés fontos forrása. A hajózás, a kikötő, a vízimalmok a bajai tájkép jellegzetességei, a halászat, halkereskedés, hálókötés, bográcskészítés pedig évszázados hagyomány. Baja napjainkban a halászlé fővárosa címmel büszkélkedik: a város jelképe, „szent eledele” a hajdani, szegény halászlegények receptje szerint ma is tésztával készül. A halászléfőzés ma sem hiányozhat a bajai ünnepek és fesztiválok programjából. Minden év júliusának második szombatján, a város főterén és a Petőfi-szigeten rendezik meg a Bajai Népünnepélyt - „A halászlé ünnepét a halászlé fővárosában” -, amelyen kétezer bográcsban készül a híres halászlé. A Bajához közeli két pincefalu, Nemesnádudvar és Hajós hangulatos, zenés borprogramokat kínál.

Akit érdekel a Duna-menti emberek élete, ne hagyja ki a bajai Türr István Múzeum halászati kiállítását, valamint a Deák Ferenc Zsilipmúzeumot. Bajáról érdemes rövidebb-hosszabb kirándulásokat tenni a dunai holtágak, zsilipek és árnyas vízpartok világába. A várostól nem messze kiváló strandolási, sportolási és horgászási lehetőség nyílik, a vízen érkezőket pedig yachtkikötő várja. Az érintetlen természeti környezetet a Duna-Dráva Nemzeti Parkban vehetjük szemügyre gyalogosan, kerékpárral, csónakkal vagy lovasfogattal. Itt található Gemenc, amelynek nagy részét még ma is évről évre elárasztja a Duna, és ahol minden a halászatról, az ártéri ember életéről és a ritka állatfajokról szól. Az érdeklődők maguk is kipróbálhatják a népi halászeszközöket, elleshetik a hálókötés fortélyait, vagy akár kanalat készíthetnek dunai kagylókból. A bajai halászlé megkóstolása az ide szervezett programok kihagyhatatlan része!

Végállomás: a Duna-delta

Utak és települések nélküli, folyókból, szigetekből, csatornákból és beláthatatlan nádasból álló világ a Duna ötezer négyzetkilométernyi deltatorkolatának a területe. A 240 ezer hektárnyi összefüggő nádterület magától értetődően alakította ki az itt élők alapvető foglalkozásait. Mindent a nádfeldolgozás határoz meg: takarmányt, papírt, sőt, még alkoholt is készítenek a növényből, de a nyugat-európai „luxuskunyhók” nádtetejének alapanyaga is innen származik.

Valóságos állatparadicsomban jár az erre kalandozó, aki a mintegy 1500 állatfaj, 250 féle madár és 90 halfajta között máshonnan már kipusztult fajokkal is találkozhat. Például az itt még fellelhető vizával. A hihetetlenül gazdag, háborítatlan természeti táj Európa egyik utolsó érintetlen területe. A védett és ritka madarak ornitológusok tömegét vonzza, míg a halban gazdag folyóvíz népszerű horgászhellyé tette a vidéket. A területen számos kutatási laboratórium működik, ahol ökológusok, biológusok, geológusok dolgoznak – egyebek között a Duna-delta biodiverzitásának fenntartása érdekében. Van mit félteniük: a deltavidék fokozatosan pusztul, mivel a Duna itt lerakott hordaléka évente negyven méterrel növeli a szárazföldet a tenger rovására. Ennek egyik látható bizonyítéka a Sulina világítótorony, amelyet egykor a hajózható Sulina-ág torkolatánál építettek, ma viszont a víztől messze, a szárazföldön áll.

A Duna-delta vidékének „őslakói” a lipovánok, akik 1772-ben érkeztek ide Oroszországból. Ortodox vallásuk mellett máig őrzik szokásaikat – például a férfiaknál elmaradhatatlan szakállviselést – és nyelvüket. Nevük az orosz „lipa” (hársfa) szóból származik, és onnan ered, hogy a lipovánok ikonjaikat ebből a fafajtából készítik. Kitűnő halászok és nagyszerű hajósok, teljesen alkalmazkodtak a Duna uralta vidékhez, szerszámaikat és egyéb használati eszközeiket maguk készítik. Ugyancsak kétkezi munkából élnek a delta kolostoraiban lakó szerzetesek és apácák. Háborítatlanságukat 1991 óta a térségnek ítélt világörökségi cím és az ezzel járó különleges védettség is biztosítja.